Oriszentpeter 2 reformatus templom.jpg

Az Árpád-kortól kontinuus lakosságú nyugat-dunántúli tájegység, amelynek népe a reformáció óta protestáns (református és kisebb mértékben evangélikus)

Földrajzi határai

Nem esik egybe a jóval nagyobb kiterjedésű mai egyházigazgatási egységgel, az Őrségi egyházmegyével, amely a Nyugat-Dunántúl jelentős részét magában foglalja. A Zala forrásvidékét és a Kerka-patak középső völgyét felölelő Őrség magyar népessége az Árpád-kortól folyamatos, az itt élők elődeit a honfoglalás után telepítették a nyugati határ, a gyepű védelmére. Korszakonként különböző számú települést soroltak az Őrséghez, a szakirodalom általában 18 és 23 közé teszi a tájegységhez tartozó falvakat. A korai Árpád-korban az őröknek nevezett népesség a katonáskodás fejében kiváltságokat kapott, s bár a gyepűrendszer idővel elsorvadt, szabad jogállásukat az őrségiek egészen a 17. századig sikeresen védték. Ekkor lettek a Batthyányak németújvári uradalmának jobbágyai.

A protestáns hit elterjedése

A terület népessége a reformáció idején szinte egységesen református lett, az őrségieknek hitük megtartásáért éppúgy küzdeniük kellett, mint a jobbágysorból való szabadulásért. Földesuraikkal hosszú ideig pereskedtek, ellenük esetenként fegyveresen is küzdöttek, például az 1678-as zendülés idején. Az ellenreformáció idején az őrségi reformátusok vallásgyakorlatát lényegében betiltották: az 1681-es soproni országgyűlés határozata alapján csupán a ma Ausztriához tartozó Felsőőrön és a Göcsejhez sorolt Kustánszegen engedélyezték a protestánsok hitgyakorlását. Vas vármegye 1732-ban erőszakkal vette el az őrségi református templomokat, a helyi ellenállás miatt a falvakat katonasággal szállták meg, a tiltakozás szervezőit fogságba vetették. Hitük üldözése miatt sokan Zalában, Somogyban kerestek menedéket. Adatok szerint 1733 és 1736 között az Őrség 18 falujából nagyjából 70-80 családra költözött el, ez a korabeli népesség egyharmadát jelentette. [1] Könnyebbséget csak a Türelmi Rendelet hozott, ezt követően kilenc egyházközség szerveződött újjá az Őrségben. A 18. század végén, 19. század elején kezdtek el a reformátusok templomokat építeni (Őriszentpéter, Nagyrákos, Bajánsenye, Szalafő stb.)

Polgárosodás és periféria

A tájegység az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően a stájer és szlovén vidékekkel kialakult kapcsolatok (marhakereskedelem) következtében számos tekintetben polgárosult (népviselet elhagyása), ugyanakkor a rossz közlekedés és a városi központok hiánya miatt bizonyos archaikus jegyeket is mutatott (építkezés, gazdálkodás). Akárcsak más református vidéken (Ormánság), itt is korán jelentkezett a születésszabályozás. Trianon nemcsak a nyugati kapcsolatokat vágta el, őrségi falvakat is elcsatoltak a Szerb-Horvát-Szlovén királyságba (Őrihodos, Kapornak, Domonkosfa). A második világháborút követően a téeszesítések, a határ hermetikus lezárása és az 1950-1953 közötti kitelepítések megroppantották a református vallású gazdatársadalmat. Tizennégy településről 409 kuláknak minősített férfit, nőt és gyereket hurcoltak kényszerlakhelyekre, főleg a Hortobágyra. Az elvándorlás az ötvenes évek elejétől igen jelentős volt, amit fokozott a munkalehetőségek hiánya. A vidék népességcsökkenését a hetvenes évektől némileg ellensúlyozták az Őrségbe máshonnan, főleg a fővárosból betelepülők, akiket a vidék természeti adottságai, az alpokaljai klíma, a Magyarországon másutt ismeretlen szeres települési forma vonzott. A turizmus fejlődésének újabb lökést adott az Őrségi Nemzeti Park 2002-es megalakulása.

Reformátusság a mai Őrségben

Az aprófalvas, öregedő vidék központjának számító Őriszentpéter városában a 2011-es népszámlálás adatai szerint már kisebbséget alkottak a reformátusok (római katolikus 31,2%, református 30,3%), de a többi település még jellemzően kálvinista többségű. (Például: Nagyrákos: római katolikus 28,4%, református 53,5%; Bajánsenye: római katolikus 30,8%, református 47,7%, Szalafő: római katolikus 18,7%, református 53%; stb.) A régió híres lelkésze volt dr. Papp Vilmos, aki 25 éven át szolgált Bajánsenyén: az őrségi reformátusságról megjelent emlékirata hű tükre a kommunista korszakban lehetséges vallási ellenállásnak.

Irodalom:

Nemesnépi Szakál György: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása a' mellyeket öszve szedegett Nemes-Népi Zakál György: 1818-dik Esztendőben, szerk. Vörös Ottó, Őrségi Baráti Kör, Szombathely, 1985.

Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. sz. végétől napjainkig, Szombathely, 1975.

Borsos Balázs: A magyar népi kultúra régiói 1. Dunántúl, Kisalföld, Alföld, Mérték, Budapest, 2011, 69-75.

Orbán Róbert: „Őrségi falvak” Somogyban. Adatok az őrségiek Somogyba településéhez a XVIII. század elején, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2000/4, 31-45.

Moldova György: Az Őrség panasza, Magvető, Budapest, 1974.

Pataky László: Az őrségi református egyházmegye története, Szabad Tér, Budapest, 1992.

Pataky László: Az Őrség múltja a kercaszomori református egyházközség történetének tükrében, Őrségi Baráti Kör, Szombathely, 1990.

Papp Vilmos: Szabad egyház rab(tartó) államban: Az őrségi kerkavölgyi reformátusság élete 1960-1985 között, Budapest, 2012.

  1. Orbán Róbert: „Őrségi falvak” Somogyban. Adatok az őrségiek Somogyba településéhez a XVIII. század elején, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2000/4, 35.